Ez a történet ...

2004. november 07.-éről szól. Vasárnap este, 18 óra 45 perc.

Lányaim önfeledten pancsolnak a sarokkádban, párom éppen vidéki munkából tart hazafele, én holtfáradt vagyok.

Nézem a lányokat, szívemet szeretet járja át, közben a bennem növekvő kicsi életre gondolok.

Lilla végre meggyógyult, 6 hetet volt itthon, felépült, így holnap újra mehet oviba, én pedig kiélvezhetem, pihenhetek még a pár napot, talán pár hetet is a baba érkezéséig. Fáradt vagyok.

Fürdés, hajmosás. Sorban veszem ki a lányokat a kádból, s ekkor vmi meleg önt el ... elfolyt  a magzatvíz ...

Telefonálok Attilának, aki már hazaért, de még dolgozik ... rohan,

telefonálok anyuméknak, jöjjenek a lányokra vigyázni, mert megyünk szülni,

telefonálok a fogadott orvosnak , menjünk ... vár,

telefonálok a mentőnek, jöjjenek.

Amíg vártam, egy gyors zuhanyzás, gombóc a torkomban, félek...

Innentől felgyorsultak az események ...

A mentőben feküdnöm kellett végig, az út a klinikáig kb. 50 km, fájásaim még nincsenek.

A kötelező (kellemetlen körök) után, irány a vajúdó, oxytocin infúzió.

21 óra 30 percvégre beengedik Attilát is, a 3. apás szülés. Ekkor érkezik meg T., a szülészorvos.

Megnéz, az oxytocin megtette a várt hatást (de még hogy!).

Attila azt mondja, hogy még ma meglesz a baba, T. csak mosolyog.

Csend van.

Igen, csendben szenvedek.

Attila be-, bealszik.

Jó neki, irigykedem.

Emlékszem, amikor a lányokkal vajúdtam akkor is jókat durmolt a lábamnál.

23 óra pár perc, lassan nyomni szeretnék.

T. jön, nyomjunk.

23 óra 30 perc megszületett Bence, 3350 gr, 50 cm. Boldog vagyok! :-)

Ennek ma 6. éve.

Boldog születésnapot kicsi kincsem! 

Nagyon szeretünk!