2004. november 07.-éről szól. Vasárnap este, 18 óra 45 perc.
Lányaim önfeledten pancsolnak a sarokkádban, párom éppen vidéki munkából tart hazafele, én holtfáradt vagyok.
Nézem a lányokat, szívemet szeretet járja át, közben a bennem növekvő kicsi életre gondolok.
Lilla végre meggyógyult, 6 hetet volt itthon, felépült, így holnap újra mehet oviba, én pedig kiélvezhetem, pihenhetek még a pár napot, talán pár hetet is a baba érkezéséig. Fáradt vagyok.
Fürdés, hajmosás. Sorban veszem ki a lányokat a kádból, s ekkor vmi meleg önt el ... elfolyt a magzatvíz ...
Telefonálok Attilának, aki már hazaért, de még dolgozik ... rohan,
telefonálok anyuméknak, jöjjenek a lányokra vigyázni, mert megyünk szülni,
telefonálok a fogadott orvosnak , menjünk ... vár,
telefonálok a mentőnek, jöjjenek.
Amíg vártam, egy gyors zuhanyzás, gombóc a torkomban, félek...
Innentől felgyorsultak az események ...
A mentőben feküdnöm kellett végig, az út a klinikáig kb. 50 km, fájásaim még nincsenek.
A kötelező (kellemetlen körök) után, irány a vajúdó, oxytocin infúzió.
21 óra 30 percvégre beengedik Attilát is, a 3. apás szülés. Ekkor érkezik meg T., a szülészorvos.
Megnéz, az oxytocin megtette a várt hatást (de még hogy!).
Attila azt mondja, hogy még ma meglesz a baba, T. csak mosolyog.
Csend van.
Igen, csendben szenvedek.
Attila be-, bealszik.
Jó neki, irigykedem.
Emlékszem, amikor a lányokkal vajúdtam akkor is jókat durmolt a lábamnál.
23 óra pár perc, lassan nyomni szeretnék.
T. jön, nyomjunk.
23 óra 30 perc megszületett Bence, 3350 gr, 50 cm. Boldog vagyok! :-)
Ennek ma 6. éve.
Boldog születésnapot kicsi kincsem!
Nagyon szeretünk!